Újságcikk, Kaippel Emília festőművészről

A -Barátság -című nemzetközi folyóiratban egyesületi tagtársunkról Kaippel Emília festőművészről megjelent ismertető cikket ajánlom szíves figyelmetekbe.

Amíg a kép válaszolni kezd

Látogatóban Kaippel Emíliánál

Amikor először találkoztunk, a lényéből áradó napfényes derű keltette fel a figyelmem.
A képei amelyeket különböző kiállításokon megismerhettem hasonlóak: a színek és formák harmóniája, a kompozíciók átgondoltsága nem hagyja közömbösen a szemlélődő látogatót.
Ugyanilyen a Budakeszi lakás is ahol a varázslatosan szép, virágoktól pompázó kertben, üdítő tea mellett beszélgetünk. Nézem a képeket: kidolgozott remek portrék, valószínűtlenül árnyalt a képkeretet szétfeszítő virágkompozíciók, nosztalgiát ébresztő tájak. Sziklák, cédrusok, a sokarcú tenger, és a gyermekkort idéző alpokaljai erdők: közöttük a kőszegi emlékfoszlányokat láttató legutóbbi alkotás az 1956-os élmény a házuk közelében menekülő emberek kálváriáját felidéző olajfestmény. Ahogy kibontakozik előttem az élettörténete, az az érzésem támad, hogy legtöbb képe témájának gyerekkori élmény az indíttatása.
Kaippel Emília Szombathely közelében Apátiban az Apponyi grófok Gyöngyös parti arborétumának szomszédságában élte különleges mesevilág-szerű kislány korát.
Elsőként édesanyja tanította rajzolni, aki maga is művész-tanár. Az anyai ági rokonság a Trautmannok, híres kézművesek építészek leszármazottai. Altomote művésznéven a család korábbi korokhoz kötödő festőművészekkel is büszkélkedhet, akiknek a soproni Szent. Miklós temlom oltárépe és a burgenlandi templomok különleges színkeverésű szentképei őrzik kezük nyomát. De főúri szalonokat is díszítenek alkotásaik: A bibliai témát feldolgozó „Zsuzsánna és a vének” című festmény amely Martin Altomonte munkája, máig bécsi Belvedere egyik féltve őrzött kincse.
Az apai a burgenlandi Kaippel-Huszi-Magyari-ág vállakozó szellemű sikeres iparosokból állt. A család összetétele visszatükrözi azt az etnikai sokszinűséget, amelyet a földrajzi táj osztrák- szlovén -horváth- magyar együttélése jelentett. Az eszmélő gyerekkor meglehetősen viszontagságos ám végül mégis szerencsés. Emike Budapesten a Rotshild Szalonban női szabó tanonc lett, majd a textiles szakma tanára. Ezekben az években csatlakozhatott a Dési-Huber István képzőművészeti kö rhöz és a Független Magyar Szalonhoz is. Mesterei ekkor Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Fenyő Andor Endre, mentora pedig mindvégig Udvardi Erzsébet volt. Ő nem csak táj- és természetszeretete képi megformálásához látta el tanácsokkal, hanem barátokká is lettek. Kaippel Emília a Pécsi Tudományegyetemen szerzett művész-tanár diplomát: ahol Keserű Ilona volt legfőbb mestere. Emi néni -ahogy diákjai húsz éven keresztül a magyarországi szerb-horváth majd az intézmény szétválása után a magyarországi horvátok budapesti oktatási intézményében – szólították. Boldogan tanította a rajz-és műalkotások elemzése című tantárgyat. Egészen nyugdíjas koráig ő ismertette meg tanítványaival a vizuális kultúra sokszínűségét a képi ábrázolás fortélyait, és segített elmélyülni nekik a művészettörténet alapismereteiben. E tantárgy keretében Horvátország művészettörténeti értékeit is megismertette velük. A beszélgetés során számomra világossá válik , hogy a szerény, önmagát ma is folyamatosan képző alkotóra milyen nagy hatással vannak a reneszánsz nagy művészei, és a XIX. század imresszionistái újfajta természet közeli látásmódja. Ahogy mondja is alkotókedve nyugdíjas éveiben tért vissza, és vett új lendületet.
A családban őrzött mesterségbeli hagyományokra maga is támaszkodik, ám mindmáig szívesen kísérletez új eljárásokkal. Természetábrázolása és a színkeverésnek az a boszorkány- konyhája amely kompozícióit jellemzi, már sok elismerést hozott számára.
2012-ben a Magyar Mezőgazdasági Múzeum által meghirdetett a „Víz- csak tiszta forrásból” témájú nemzetközi festészeti pályázaton az „Őszi fények a Balatonon” című alkotását Ezüst oklevéllel jutalmazták és bemutatták a Prokopp Mária művészettörténész irányításával rendezett Budapesti Nemzetközi Festészeti Kiállításon. 2013-ban a múzeum egy hasonló pályázatot hirdetett, amely ezúttal a „Tűz „témáját állította középpontba. Kaippel Emília „ A lángoló nap„ című mozaikját szintén ezüst Oklevéllel díjazták és a Nemzetközi Festészeti Kiállításon , ekkor ismét nagy sikert aratott. Rendszeresen kiállít a Keszi-Art Képzőművészeti Kör csoportos kiállításain magas színvonalú festői kultúrája, és széles körű mesterségbeli tudása sok örömöt jelentenek a tárlatlátogatóknak.
A „Kőszegi emlékeim 1956-ról” című festmény, amely legutóbbi munkája arra a kérdésre válaszol: hogyan találkozott egy gyereklány a legszűkebb környezetéhez, Apátihoz kötődő 56-os eseményekkel, s miként őrzi a sorstragédiát személyes emlékei között. A festményen egy látszólag nyugodt erdős vidék látható, amelyen azonban nyomot hagytak az idők viharai.
A távoli őrtorony azt is jelzi, hogy a közelben országhatár húzódik. Emberek csoportja halad az erdő mélye felé, a ruházatukról ítélve inkább városiak lehetnek. Tartásuk elszánt lépteik sietősek. Talán egy család esetleg csak ismerősök. Mindössze néhány könnyű csomag: hátizsák, kisbőrönd , batyu, amit magukkal visznek. Az alakok szinte beleolvadnak a tájba. Mégis ami feltűnik: a fiú kabátján megkopott vékony piros-fehér-zöld karszalag. Magyarországról menekülnek…! Beszédesek a kép fényei is: az idődimenziók, a lélekállapot, a jövőtől való bizonytalanság visszatükröződései. A kép- amelyen még teljesen frissek az ecsetnyomok- magával sodor: a gyötrelemmel teli választás reményét üzeni. élni kell. Élni, küzdeni, alkotni, tanítani művészeti értéket megismertetni és megszerettetni. Úgy tűnik nekem, ez a mentalitás jelen van és tovább hagyományozódott a családban is. Emike fia Lévai László a Fesztiválzenekar nagybőgőseként járja a világot, lánya pedig Lévai Mária hárfaművész, koncertek szólistája és hangszerének tanára. Kérdezem vendéglátómat, mikor érzi úgy, hogy egy mű elkészült hiszen látom témául mindig csak azt választja, ami lényét megérintette. „ Egy képet addig festek amíg válaszol nekem, amíg nem képes azt az érzést tolmácsolni, amit szerettem volna megörökíteni „.
Soósné Kaippel Emília az Alpokalján egykor megélt harmóniát, és az alkotás örömét – sok nehéz és küzdelmes esztendő után- a budai erdők tövében Budakeszin találta meg újra.

Kishegyi Viktória